Csokoholizmus – azaz a csokoládé-függőség

Kedves csoki szerető olvasók ebben a cikkben egy érdekes elsőre idegen hangzású, majd gyakran mosolyt kiváltó szó jelentését járom körbe. Ahogy az gyorsan az elején a címből is kiderül a csokoholizmus, nem más, mint a csokoládé-függőség. Ugye függőség kapcsán sok csúnya dolog jut eszünkbe, mint az alkohol, cigaretta, drog… ehhez képest gondolhatnánk, a csokoládéban mi rossz lehet?

Hát most akkor járjuk is körbe, egyáltalán hol kezdődik a függőség, mit jelent és milyen hatással lehet ránk.

Az szerintem némi józan végig gondolással mindenki számára világos, hogy társadalmunk igencsak édesszájú, elég körbe nézni a bolti választékon vagy leülve egy padra figyelni a járókelők testalkatát. Rajongunk az édes ízekért, ezt több dologgal is magyarázhatjuk.

Egyrészt született tulajdonságunk, hogy az édes ízeket alapból szeretjük. Erről már beszéltem, hogy ez talán visszavezethető a magzati, illetve csecsemőkorra, az édes magzatvízre és az anyatej édes ízére.

Másrészt elmagányosodott társadalmunkban, ahol egy adott közösségben is leggyakoribb társunk valamely eszközünk (telefon, táblagép, laptop). Ahol a társasági együttléteket leginkább a felületes, magamutogatás jellemzi, ahol ritkán adatik meg, hogy a cselekvéseinket valós pozitív elismeréssel díjazzák más emberek, az édes ízek, egyfajta vigasztaló, jutalmazó eszközként funkcionálnak.

Ez sokszor már gyerekkorban kialakul a „jó” szülői hatásra, hiszen az édességet jutalomként alkalmazzák, például ha „megeszed” vagy „megcsinálod” vagy épp „nem csinálod” kapsz csokit. Ugye-ugye és mi a vége, a csokihoz a finom íz mellé párosul egy elégedettség, egy elismerő érzés, hogy megcsináltam, teljesítettem, jó vagyok! A helyzet felnőttként sem más, ha nincs egészséges önértékelés, ha nincs valós, hús-vér emberi kapcsolat és kritikus, de a teljesítményt értékelő pozitív elismerés, szeretet, bizony pótcselekvéshez fordulunk. Jöhet az édesség.

De elég csak arra gondolni, hogy agyunk leginkább szénhidrátot fogyaszt, márpedig a manapság jellemző túlpörgetett életmód mellett a leggyorsabb szénhidrát forrás valamilyen édesség, leggyakrabban csoki.

Sokan mondják, én nem vagyok édesszájú, elvagyok édesség nélkül, ők a szerencsések. Mindenestre érdemes megpróbálni egy-két hét alatt már kiderül, hogy érzünk-e ellenállhatatlan vágyat valamilyen édességre, fánkra, kekszre, csokoládéra egy-egy probléma, feladat, teljesítmény alatt vagy után. Persze óriási különbség van az édesség szeretete és a függőség között, mint ahogy nem mindegy a napi 1 kocka vagy 1 tábla csokoládé sem.

A baj, a függőség akkor van, ha a csokoládé valamilyen pótcselekvés, valamilyen problémára, hiányra válasz. Hiszen, ha magányosan, alacsony önértékelés mellett, önjutalmazva mindig csak egy kis csokit nassolunk, és mindig ez történik, ha egyedül vagyunk, ha jól teljesítettünk, ha rosszul, ha fáradtak vagyunk, ha boldogak vagyunk. Akkor egy idő után a sok „kicsi” egy nagy gombóccá, Gombóc Arthurrá áll össze, és a kör bezárul. Rosszul érezzük magunkat, egy kicsit vigasztalódunk, majd ettől még inkább rosszul vagyunk, nagyobb vigasz kell, mint ahogy a végén nagyobb és nagyobb ruha méret.

Viszont nem gondolom, hogy a jó megoldás a teljes tiltás. Hiszen gondoljuk végig az édes ízeket „alapból” szeretjük, de szeressük az ízt, fogyasszuk a csokoládét, mint kulináris élményt, nem pedig jutalomfalatként pavlovi reflexként valamilyen problémára. Tudatosan figyeljünk oda, hogy ne akkor együnk csokoládét, ha valami „oka” van. Keressünk minőségi, finom, különleges csokoládékat, amiket kóstolunk. Határozzuk el, hogy időszakonként milyet és mennyit fogyasztunk.

Tanuljuk meg a csokoládét, lassan finoman ízlelni, nem habzsolni, élvezni mint eredetének leginkább megfelelő „isteni étket”!