Szokások régen és ma

Izgatottan ébredtem, majd kiugrott a szívem a helyéből. Nem tudom pontosan megmondani, mi váltotta ezt ki belőlem, de hatévesen a húsvét igenis a világ egyik legérdekesebb szokásának tűnt. Édesanyám már előző este kivasalta az ingemet, és nem ám csak kutyafuttában, hanem megadva a módját, lassú, körültekintő mozdulatokkal. A gallérnál kétszer is járt. Láttam. Mint ahogyan a könnycseppet is, amikor rám adta a ropogós ruhadarabot. Úgy indított útjára minket édesapámmal, mintha világkörüli útra indultunk volna – ünnepélyesen. Vígan jártam házról házra. Szerettem vendégségbe menni, és azt is, ha hozzánk látogatott el valaki. Ezekben a találkozásokban mindig valami érdekesség bújt meg.
Volt, aki nyulakról mesélt nekem; így tudtam meg, hogy két bak nyulat nem lehet egy ketrecbe tenni, mert könnyebben összeverekednek, mint a szomszéd Pista bácsiék, pedig ők is mindjárt-mindjárt kipróbálják, hogy ki az erősebb. Mások a messzi vidékekről hoztak tudnivalót. Például, hogy a repülőgép nem direkt húzza a csíkot a levegőben. Pedig jól mutat.
Vártam, hogy ez a nap milyen újdonságokat tartogat. Rendületlenül vittem kis tarisznyámat és küldetéstudattal orcámon újra meg újra rákezdtem: „Felvirradt a húsvét reggel, vizes lett a pruszlik, pendely.” Legtöbben hangosan tiltakoztak a kölnivíz miatt: elég, elég már! De Klári nem tiltakozott. Piros kis arcán mosolyogtak a szeplők, amikor a feje búbját öntöztem. Élénken él bennem ez a kép. Azzal együtt, ahogyan a locsolkodásért cserébe átnyújtott egy bonbont. Csokija hibátlanul fénylett, már-már a tükörképem kerestem benne.
Sok-sok év eltelt azóta, és vendégségbe is kevesebbet járok, de egy valami megmaradt. Klárit, aki azóta a feleségem, mindig ugyanazzal a verssel köszöntöm, és ő is ugyanazzal a boldog mosollyal tartja a feje búbját; majd csillogó szemmel nyújt át egy bonbont, egy falatnyi szeretetet.