Társasjáték

Hatalmasat csattant az ajtó. Akkorát, hogy beleremegtek a falak. Az ajtó mellé szerelt kulcstartón riadtan, vadul és magányosan ingott egy kulcscsomó, mintha most elvesztett társa után akarna rugaszkodni. Elment. Anyai szíve majdnem megszakadt. Gyógyító emlékeket hívott vigasztalásul. Amikor először karjába vehette kisfiát, és nem tudott betelni a látvánnyal. Az első lépéseket, melyek könnyeket csaltak szemébe. Az aggodalom és büszkeség
különleges elegyét, melyet az első motorozás alkalmával érzett.
Mi romlott el? Közös nyelvet beszéltek, és eddig értették is a másikat. Szomorúan ballagott ki a konyhába. Nem találta helyét. A szobában is tett két kört, az éjjeli szekrényen könnyed mozdulattal, rutinosan ellenőrizte, kell-e a portörlő, de a teszt eredményére már nem tudott figyelni. Gondolatai egészen máshol jártak. Papírt és tollat vett kezébe, hogy leírja, mi bántja, mi foglalkoztatja.
Hogy csokorba szedje, mit miért tett, mondott. A fejében eddig összegyűlt mondatok most üresen csengtek. Mind felesleges szócséplésnek tűnt. Egy dologban volt biztos: bármit megadna, hogy gyermeke visszajöjjön, és újra harmónia legyen köztük. Órák teltek el.
A tétovaság olykor tehetetlen dühbe csapott át, majd észrevétlen lopakodott a szívébe az aggodalom. Merre jár? Mit csinál? Meddig tart ez így? Örökölte-e gyermeke az „oldjuk meg, beszéljük meg” hozzáállást? Megválaszolatlan kérdések, melyektől fázni, vacogni kezdett. A bizonytalanság minden erejét elvette már, amikor halk morajjal megállt egy autó a ház előtt.
Egyetlen ajtócsapódás jelezte, valaki ide tart.
– Ne haragudj! – szólt az ismerős hang a házba lépve. – Hoztam neked valamit! – és egy doboz macskanyelvet nyújtott át bocsánatkérőn. – Tudom, hogy szereted!
– Téged szeretlek! – szólt a megkönnyebbült válasz hatalmas, anyai ölelés kíséretében.
S mire eljött az este, a kulcstartón békés egyetértésben ringott két kulcscsomó.